A „Tai Chi Chuan" (Taijiquan, 太极拳) elnevezés kialakulása és története

A „Tai Chi Chuan" (Taijiquan, 太极拳) elnevezés kialakulása és története
Bevezetés
A Tai Chi Chuan kínai nevén Taijiquan (太极拳) egy tradicionális kínai belső harcművészet, amelynek elnevezése és értelmezése hosszú történeti fejlődés során alakult ki. Bár a művészet gyökerei több évszázadosak, maga a „Tai Chi Chuan" név meglepően későn, csak a 19. század folyamán jelent meg, amikor a harci technikákat összekapcsolták a kínai filozófia Taiji (太极, a yin és yang kozmikus egyensúly) fogalmával. E jelentés gazdag és árnyalt, és a kínai nyelvben rejlő utalásokat a nyugati fordítások sokszor pontatlanul vagy hiányosan adták vissza.
Ez a jelentés áttekintést nyújt arról, hogyan és mikor jelent meg a „Tai Chi Chuan" elnevezés, milyen korábbi neveken ismerték ezt a harcművészetet a történelem során és az egyes családi stílusokban (pl. Chen, Yang, Wu), hogyan vált általánossá a név a 20. században, és végül milyen különbségek mutatkoznak a kínai és nyugati elnevezések, illetve értelmezések között. A szövegben az eredeti kínai kifejezéseket és neveket is feltüntetjük (például Taijiquan esetében 太极拳) a pontos utalás érdekében.
ST
by Szalai Tamás
 
Az elnevezés első írásos megjelenései
A Taijiquan elnevezés első ismert felbukkanása a 19. század közepére tehető. Egy széles körben idézett történet szerint Weng Tonghe (翁同龢) császári udvari tudós az 1850-es években, Pekingben szemtanúja volt Yang Luchan (杨露禅; 1799–1872) harci bemutatójának, és ekkor egy rövid verses formájú dicséretet írt számára. Ebben a versben Weng a következő, legendássá vált sorokkal utalt Yang Luchan művészetére: „Két kézben tartva a Taijit, megrengeti az egész világot; a mellkasában hordott legvégső tudás legyőzi a hősök sokaságát.". E költői képben a Taiji (太极) a kínai kozmológiából vett fogalom – a yin és yang ellentétes erőinek harmóniáját jelképezi –, és Weng Tonghe ezt kapcsolta össze Yang Luchan különleges boksz-tudásával. E forrás alapján gyakran Weng versét tekintik a „Tai Chi Chuan" név legelső említésének, bár maga Weng Tonghe feltehetően „Taiji"-ként (mint filozófiai utalásként) említette a látott technikát, nem pedig hivatalos stílusnévként.
Nem egyértelmű, hogy Weng Tonghe maga alkotta-e meg e kifejezést vagy pedig már egy létező elnevezést vett át és emelt ki versében. Az mindenesetre bizonyos, hogy a 19. század derekáig a harcművészetet nem nevezték így; a Taiji fogalommal való tudatos azonosítás a 19. század közepén kezdődött. A Wu (Hao) stílus alapítói (Wu Yuxiang és testvérei) például már ekkoriban, a 19. század közepén írásba foglaltak olyan elveket, amelyek a Taiji filozófiáját kapcsolták a harci gyakorlathoz – egy híres klasszikus szöveg (Wang Zongyue-nek tulajdonított traktátus) így kezdődik: „A Taiji a Wuji-ből születik; ő a Yin és Yang anyja.". Ezek a Taiji klasszikusok azonban sokáig kevéssé terjedtek, mivel a Wu/Hao stílus mesterei nem törekedtek művészetük széleskörű népszerűsítésére. Így a Taijiquan elnevezés nyilvános használatának első bizonyítéka marad Weng Tonghe nevezetes verse, amely először kapcsolta nyilvánosan össze a Yang család bokszát a Taiji fogalmával.
A Yang család maga is a 19. század végére kezdte átvenni ezt a terminológiát. Írásos bizonyítékok szerint Yang Luchan fia, Yang Banhou (杨班侯) egy későbbi kéziratos feljegyzésben – amely feltehetően 1875 körül készült el – már használta a taijiquan szót a családi harcművészet megjelölésére. Ha ez pontos, akkor 1875 tekinthető annak az évnek, amikor a „Taijiquan" először megjelent egy belső családi dokumentumban Yang-ék körében. Azonban nyomtatásban és a tágabb nyilvánosság előtt csak valamivel később honosodott meg a név. Az 1900-as évek első évtizedére több Yang-stílusú mester tanítványa – Yang Banhou követői – már bizonyíthatóan használta a Taijiquan kifejezést írásaiban. A 20. század elejére tehát a „tai chi chuan" elnevezés a Yang stílusú mesterek körében elfogadottá vált. 1912-ben például a híres mester Yang Chengfu (杨澄甫) tanítványai és kortársai már rendszeresen e néven hivatkoztak a művészetre, a klasszikus taiji elveket összefoglaló írások címében is szerepelt a Taijiquan szó. Ugyancsak korán átvette a megnevezést Sun Lutang (孙禄堂), a neijia (belső stílusú) harcművészetek mestere, aki 1921-ben könyvet jelentetett meg Taijiquan jiaoyi (A Taijiquan tanítása) címmel, és ezzel hozzájárult a név széleskörű elterjedéséhez.
Érdemes megjegyezni, hogy a Chen család – amelyből a tai chi eredetét eredeztetik – ennél később kezdte használni a Taijiquan elnevezést a saját stílusára. A Chen falu mesterei a 19. században még hagyományos nevén oktatták művészetüket (lásd alább), és csak a 20. század elején, a Yang stílus sikerének hatására kezdték Taijiquan-ként emlegetni. Konkrétan Chen Xin (陈鑫; 1849–1929) – a Chen család 16. generációs leszármazottja – egy terjedelmes könyvet írt a családi ökölvívásról, amely Illustrated Explanations of Chen Family Taijiquan (陈氏太极拳图说) címmel végül 1933-ban jelent meg posztumusz kiadásban. Ez volt az egyik első alkalom, hogy a Chen-stílusú mesterek nyomtatásban is a Taijiquan nevet használták a saját harcművészetük megjelölésére. Ugyanebben az időszakban Chen Ziming (陈子明) 1932-ben publikálta a Chen család öröklött Taiji-ökölvívása (陈氏世传太极拳术) című munkáját, amely szintén jelezte, hogy a Chen közösség is átvette az ekkorra általánossá vált elnevezést.
Összefoglalva: a „Tai Chi Chuan" név először a 19. század közepi Kínában bukkant fel, Yang Luchan harcművészetének leírására, majd a 19. század végére és a 20. század elejére vált a különböző családi iskolákban elfogadott terminussá, végül pedig a 20. század során nemzeti és nemzetközi szinten is meghonosodott.
ST
by Szalai Tamás
 
Korábbi elnevezések a történelemben és a családi hagyományokban
Mielőtt a Taijiquan elnevezés elterjedt volna, ezt a harcművészetet többféle néven ismerték a különböző korokban és családi hagyományokban. Az egyes elnevezések gyakran a stílus technikai jellegzetességeire vagy legendás eredetére utaltak. Az alábbiakban felsorolunk néhány fontosabb korábbi vagy alternatív nevet és azok jelentését:
Changquan (长拳)
Jelentése „Hosszú ökölvívás" vagy „Hosszú ököl". Ez az egyik legismertebb régi elnevezés, amely a Tai Chi klasszikus szövegekben is szerepel. A 19. századi Wu Yuxiang (武禹襄) – a Wu (Hao) stílus alapítója – által összeállított írásokban található utalás szerint a taijiquan egy régebbi neve Changquan volt. Itt azonban nem egyszerűen hosszú mozdulatokra kell gondolni: a klasszikus szöveg egy hasonlatot használ, miszerint a Changquan olyan, mint a Jangce folyó (Chang Jiang) és a hatalmas óceán, mert áradása végtelen és szakadatlan. Valójában a chang (长) szó ebben az összefüggésben a Jangce folyó nevére utal (长江 – Hosszú Folyó a Jangce kínai neve), amit sok későbbi értelmező szó szerint „hosszú ökölvívásnak" fordított. A klasszikus idézet így szól: „長拳者，如長江大海滔滔不絕也" – azaz „A Hosszú Ököl olyan, mint a Jangce és a nagy tenger, hömpölygése végtelen és megszakítatlan". Ez a név tehát a taiji mozgásának folyamatos, áramló jellegét dicséri.
Shísānshì (十三势)
Jelentése „Tizenhárom forma" vagy „Tizenhárom tartás/pozíció". Ez egy másik régi elnevezés, amely egy alapvető 13 mozdulatból álló gyakorlatsorra utal. Gyakran a tai chi legendás eredetéhez kapcsolódóan emlegetik: egyes hagyományok szerint a Tizenhárom Postúra volt az, amit a legendás alapító, Zhang Sanfeng (张三丰) tanított tanítványainak. A „tizenhárom" utalást sokan úgy értelmezik, hogy a tai chi alapvető technikáit alkotó nyolc energia vagy nyolc kapu (八门) és az öt lépés (五步) együttese adja ki a 13 alapelvet vagy mozgásfajtát. Ezekre a klasszikus tai chi írásokban is találunk utalást: a Taiji klasszikusok leírják a nyolc alapvető erőt (peng, lü, ji, an stb.) és az ötféle iránymozgást, melyek kombinációi adják a harcművészet technikai keretét. Így a Shisanshi név lényegében a tai chi 13 alapvető princípiumára utal.
Sānshíqī (三十七)
Jelentése „Harminchét". Ez egy viszonylag rejtélyes elnevezés, amely egy 37 részből álló gyakorlatsort jelöl. A történeti források szerint egy Xu Xuanping nevű taoista remetéhez köthető, aki a 10. század táján élt. A Sanshiqi néha egy ősi taoista szekta vagy irányzat neveként is felbukkan. Egyes modern tai chi kutatók úgy vélik, hogy Xu Xuanping 37 formája valamiféle előzménye vagy korai rokona lehetett a taijiquan mozgásrendszerének. Érdekes adalék, hogy a ma ismert hosszú Yang forma (amely ~85-108 mozdulatból áll a leírástól függően) ha eltekintünk az ismétlődésektől, kb. 36 vagy 37 egyedi mozgáselemre bontható – ezt egyesek kapcsolatba hozzák a 37-es forma hagyományával. Bár biztos kapcsolat nincs, a Sanshiqi név létezése mutatja, hogy a tai chi jellegű lassú, belső gyakorlatokra már a középkori Kínában is utaltak számokkal jelzett formagyakorlatokként.
Miánquán (绵拳 / 棉拳)
Jelentése „Selyem-ököl" vagy „Gyapot-ököl", átvitt értelemben „lágy, folyamatos ökölvívás". Ezt a nevet eredetileg a 19. század elején használták arra a harcművészetre, amit Yang Luchan a Chen családtól megtanult és tovább adott. A mián (绵/棉) szó kínaiul gyapotot vagy puha, folytonos szálat jelent. Gyakran a ruǎn (软, „lágy") vagy a huà (化, „semlegesítő, átalakító") kifejezésekkel együtt említették, utalva a technika lényegére. A Mianquan – amit magyarul sokszor „pamutszál-boksz"-nak vagy „puha ökölvívás"-nak fordíthatnánk – arra utalt, hogy a gyakorló mozdulatai folyamatosak, megszakítás nélküliek és lágyak, akár a kifeszített selyemfonál. Yang Luchan idejében a Chen faluban tanult harcmodort sokszor egyszerűen „mianquan"-ként emlegették, szemben a külső, kemény stílusokkal.
Róushǒu (软手)
Jelentése „Puha kéz". Ez egy köznapi, népi elnevezés volt, amit állítólag a gyakorlók és a külső szemlélők is használtak a tai chi jellegű harcmodorra a múltban. A „puha kéz" arra utalt, hogy a harcos kezei (és mozgása) lágyak, nem merevek vagy erőből "ütőek". Létezett ennek egy változata is, a Rougong (软功), ami „puha készség/erő" gyakorlását jelenti – ez inkább a belső energia lágy művelésére utal. A Roushou kifejezés népszerűsége mutatja, hogy a tai chi-t a régi időkben (mielőtt a Taiji filozófiai nevet kapta volna) egyszerűen a lágyságára jellemző címkékkel illették. Fontos megjegyezni, hogy a Roushou nevet nem szabad összetéveszteni a szintén létező Rouquan-nal (软拳, „puha ökölvívás"), amely egy Shaolin eredetű, külső stílusú kungfu-irányzat neve – ez utóbbi csak véletlenül hasonló elnevezés, de nem kapcsolódik a tai chi-hoz.
Zhānquán (沾拳)
Jelentése „Tapadó ököl" vagy „Ragadó ököl". Ezt a kifejezést főleg külső megfigyelők használták a stílus leírására, és a tai chi egyik jellegzetes harcmodorbeli stratégiájára utal. A zhan (沾) szó annyit tesz: „hozzátapadni" vagy „hozzáérni". A zhanquan név lényege tehát az, hogy a tai chi gyakorlója hozzátapad az ellenfélhez – azaz folyamatosan kontaktusban marad a karjával/testével –, követve és semlegesítve az ellenfél mozgását. Ez a koncepció a tai chi „ragadós kezek" (粘手, zhan shou) gyakorlatából is ismert. Már a 19. század előtt is megfigyelték a kívülállók, hogy a Yang család ökölvívása nem hárít vagy üt el erővel, hanem lágyan „tapadva" kíséri az ellenfél támadását, ezért illették például „tapadó ököl" névvel.
Chen család hagyományos nevei
A tai chi eredetét adó Chen család falujában (Chenjiagou) a 17–19. században nem használták a Taiji nevet a családi harcművészetre. A Chen-klán a saját ökölvívó módszerét többnyire egyszerűen „Chen családi boksz" néven említette (陈家拳, Chenjiaquan), utalva arra, hogy ez a család generációkon át öröklött harci tudása. Egy másik gyakori elnevezés a Chen körökben a "Pào Chuí" (炮捶) volt, ami szó szerint „ágyú ököl/csapás"-t jelent. Ez konkrétan a Chen-stílus egyik formagyakorlatának (az ún. második formának) a neve, amely robbanékony, gyors technikákat tartalmaz. A Chen família több generáción át híres volt erről az erőteljes Paochui ökölvívásról, olyannyira, hogy a környéken „Ágyúököl Chen család" („炮捶陈家") néven is emlegették őket. Ezek a hagyományos Chen-elnevezések nem hordoztak semmilyen utalást a Taiji (yin-yang) filozófiára vagy kozmológiára, pusztán a technikai jellegre és a családi eredetre utaltak. A Taijiquannév csak jóval később, a 20. században ragadt a Chen stílusra, miután a Yang stíluson keresztül ez a terminológia általánossá vált.
ST
by Szalai Tamás
 
A „Tai Chi Chuan" név elterjedése a 20. században
A 20. század elejére a Taijiquan elnevezés fokozatosan általánossá vált Kínában a különböző stílusok körében. Az addig jobbára családi körben oktatott művészet ebben az időben kezdett kilépni a szélesebb nyilvánosság elé, és ezzel együtt a neve is ismertté vált. Yang Chengfu (杨澄甫, 1883–1936), a Yang stílus harmadik generációs mestere az 1910-es és 1920-as években Pekingben és más nagyvárosokban nyilvános oktatást tartott, és nagy szerepe volt abban, hogy a „tai chi chuan" kifejezés közismert lett. Yang Chengfu és tanítványai (pl. Tian Zhaolin, Chen Weiming, stb.) több könyvet publikáltak ekkoriban a stílusról, amelyek címében szerepelt a Taijiquan szó. Emellett Sun Lutang – aki már említett módon 1921-ben taijiquan könyvet írt – szintén hozzájárult ahhoz, hogy a harcművészet nevét az ország művelt köreiben elfogadják és használják.
1928-ban a kínai Nemzeti Kormány (Kuomintang) megalapította a Központi Nemzeti Művészeti Akadémiát (Zhongyang Guoshu Guan) Nankingban, ahol a hagyományos harcművészeteket rendszerbe foglalták és oktatták. Itt a taijiquant – a Xingyi és Bagua mellett – a belső iskolájú (Wudang) harcművészetek kategóriájába sorolták, megkülönböztetve a külső iskolájú (Shaolin) stílusoktól. Ez az intézmény és az azt követő országos versenyek, bemutatók nagyban növelték a Taijiquan presztízsét. A '20-as, '30-as évekre a Tai Chi Chuan név alatt a Yang, Wu és Sun stílusok oktatása virágzott a városokban – ekkoriban vált igazán „márkanévvé" a Taijiquan, amelyet már nem csak családi örökségként, hanem nemzeti kincsnek tekintett harcművészetként tartottak számon. Erre az időre tehető az is, hogy a Chen stílus mesterei is kezdtek megjelenni a nyilvánosság előtt: Chen Fake (陈发科) 1928-ban Pekingbe költözött és bemutatóin a korábbi elszigeteltség után a chenjiagou-i ökölvívást immár Chen-stílusú Taijiquan-ként hirdette a fővárosi érdeklődőknek. 1932-ben megjelent Chen Ziming említett könyve a Chen család taijijáról, illetve 1933-ban kiadták posztumusz Chen Xinnagyszabású művét is, amivel véglegessé vált, hogy a Chen örökséget is Taijiquan név alatt emlegetik. Érdekesség, hogy ez a Chen-stílusú reneszánsz ~80 évvel követte a Yang stílus névváltoztatását, mintegy utólag igazolva visszamenőleg is a Chen család művészetének Taiji-jellegét. Így a 20. század közepére Kínában gyakorlatilag minden jelentős stílus egységesen Taijiquan-nak nevezte harcművészetét.
1
1850-es évek
Weng Tonghe verse Yang Luchan művészetéről, amely először kapcsolja össze a Taiji fogalmát a harcművészettel
2
1875 körül
Yang Banhou kéziratában először jelenik meg a "Taijiquan" kifejezés családi dokumentumban
3
1900-as évek eleje
A Yang stílusú mesterek körében általánossá válik a Taijiquan elnevezés
4
1921
Sun Lutang kiadja "Taijiquan jiaoyi" (A Taijiquan tanítása) című könyvét
5
1928
A Központi Nemzeti Művészeti Akadémia megalapítása, a Taijiquan hivatalos elismerése
6
1932-33
Chen Ziming és Chen Xin könyveinek megjelenése, a Chen stílus hivatalosan is Taijiquan néven
7
1956
Az egyszerűsített 24 lépéses Taijiquan forma standardizálása Kínában
8
1960-70-es évek
A Tai Chi elterjedése Nyugaton Zheng Manqing és más mesterek révén
9
2020
A Taijiquan felkerül az UNESCO szellemi kulturális örökségeinek listájára
A Tai Chi Chuan népszerűsége azonban nem csak a harci értéke miatt nőtt meg, hanem a külső körülmények változásamiatt is. Az 1910–1940-es években a kínai társadalomban felértékelődtek a testnevelési és egészségmegőrző mozgalmak. Yang Chengfu több mozdulatot leegyszerűsített és hangsúlyt fektetett a tai chi egészségmegőrző aspektusaira, hogy az idősebb vagy gyengébb emberek is gyakorolhassák. A Kuomintang-kormány támogatta a tai chi oktatását a hadseregben és az iskolákban is, mint a nemzeti egészség és kulturális örökség részét. 1949 után, a Kínai Népköztársaság megalakulásával a kommunista vezetés szintén felkarolta a tai chit, immár mint „a nép sportját". A kormányzat a 1950-es évektől országszerte népszerűsítő programokat indított; 1956-ban hivatalosan is standardizáltak egy egyszerűsített 24 lépéses Taijiquan formát, hogy bárki könnyen elsajátíthassa. Ezzel a lépéssel a Tai Chi Chuan végképp kitört a hagyományos mester-tanítvány keretek közül és tömegsporttá, egészségmegőrző gyakorlattá is vált Kínában. A Taijiquan immár nem csupán harcművészetként, hanem a kínai kultúra fontos reprezentánsaként élt tovább, amit az is jelez, hogy 2020-ban felkerült a UNESCO szellemi kulturális örökségeinek listájára.
Nyugaton a Tai Chi név igazán a 20. század második felében vált ismertté. Bár már a 1930-as években is történtek említések – például egyes nyugati újságírók „kínai árnyékboksz"-ként (shadowboxing) írtak a látott lassú harci táncról –, a valódi elterjedés az 1960-as, 1970-es évektől indult. Ekkor kínai mesterek – például Zheng Manqing (Cheng Man-ch'ing, 郑曼青) – telepedtek le Nyugaton és kezdtek tai chit tanítani az Egyesült Államokban, majd Európában. A harcművészet lágy, egészségjavító torna arculata hamar vonzóvá tette a széles közönség számára is. A „tai chi" kifejezés a 20. század végére világszerte közismert fogalommá vált, noha sokan inkább a lassú, meditációs mozgásformát értették alatta, nem pedig egy hatékony önvédelmi rendszert. Mindazonáltal mára a Tai Chi Chuan/Taijiquan egyszerre elismert harcművészeti stílus és egészségmegőrző mozgásforma szerte a világon.
ST
by Szalai Tamás
 
Különbségek a kínai és a nyugati elnevezések és értelmezések között
A Taijiquan elnevezés jelentésének és használatának vizsgálatakor fontos látni a nyelvi-kulturális különbségeket Kína és a Nyugat között. Maga a 太极拳 (Taijiquan) szó két fő részből áll: Taiji (太极) és quan (拳). A quan jelentése kínaiul ököl, öklözés vagy ökölvívás, amit a harcművészetek neveiben általában a küzdősport jelleg jelölésére használnak. A Taijiszó pedig filozófiai fogalom: szó szerinti jelentése kb. „legfőbb végső", és a kínai kozmológia yin–yang dualizmusánakkifejezésére szolgál (a Taiji a világegyetem alapvető őskezdetét, a yin és yang szétválása előtti egységet jelenti). Együttesen a 太极拳 jelentése nagyjából: „a Taiji (yin–yang) elvén alapuló ökölvívó művészet". Kínában tehát a név hallatán egyértelmű, hogy ez egy harcművészet, amely a yin–yang harmóniát alkalmazza a mozgásban.
Ezzel szemben Nyugaton a név átírása és használata több torzuláson ment keresztül. A „Tai Chi Chuan" írásmód az angol nyelvben a régi Wade–Giles féle kínai átírásból ered (T'ai Chi Ch'üan), amelyet a 19–20. században használtak. Ebből az idegen rendszerből az átlag angol nyelvű olvasó csak annyit érzékelt, hogy Tai Chi Chuan, amit később még tovább egyszerűsítettek „Tai Chi" alakra – elhagyva belőle az ökölre utaló Chuan/Quan szót, és a kiejtésjelölő ékezeteket. Így alakult ki az a máig használt közkeletű forma, hogy angolul (és más nyelvekben is) sokan egyszerűen „Tai Chi"-nak hívják a Taijiquant. Ez a rövidítés azonban elvesz egy fontos jelentésréteget: a quan elhagyásával a kifejezésből eltűnik az utalás a harci jellegre. Ennek következtében a nyugati emberek többsége a „tai chi" hallatán inkább egy lassú mozgásos meditációra vagy tornára gondol, nem pedig egy önvédelmi harcművészetre.
A nyugati értelmezésben további félreértéseket is szült a név. Gyakran találkozni például azzal, hogy a Tai Chi Chuan-t szó szerint „Legfelsőbb Végső Ököl"-nek fordítják – ez ugyan nyersfordításban megfelel a Taiji (Supreme Ultimate) és Quan (Fist) jelentésnek, de a kínaiak sosem ilyen bombasztikus címnek szánták, inkább filozófiai utalásnak. Még zavaróbb, hogy egyes nyugati érdeklődők a „Tai Chi" szót tévesen a „Chi" (Qi) energiával hozzák kapcsolatba, mintha a névben a „chi" az „qi" (气) szinonimája lenne. Ez tévedés, ugyanis a névben szereplő chi szó egyáltalán nem a qi (életerő) írásjegye, hanem a Taiji fogalmának része (a ji 極, ami „végsőt, csúcsot" jelent). A Wade–Giles átírás sajátossága (T'ai Chi vs. Qi) okozza, hogy ezt sokan összekeverik. Így a nyugatiak között elterjedt az a téves nézet, hogy a tai chi valami olyasmit jelentene, hogy „nagy Qi energia", holott erről szó sincs – a Qi (气) fogalom csak közvetetten kapcsolódik a tai chi gyakorlásához, a névben nem szerepel.
A kínai felfogásban ezzel szemben a Taijiquan név mély filozófiai beágyazottságú. A Taiji fogalmát már a klasszikus kínai gondolkodók (pl. Zhou Dunyi, 11. század) használták a yin–yang kozmosz leírására. Amikor ezt a nevet a 19. században a harcművészetre alkalmazták, azt a felismerést tükrözte, hogy Yang Luchan lágy, belső erejű boksz-stílusa pontosan megjeleníti a Taiji (yin-yang) elvét a gyakorlatban. A kínaiak számára így a név szerves része a stílus identitásának: a Taijiquan a puha és kemény (yin és yang) elvek egyesítésén alapuló harcművészet. Ezt számos közmondás és klasszikus idézet hangsúlyozza is: pl. „Dong zhong qiu jing, yi rou ke gang" – „Mozgásban keresd a nyugalmat; lággyal győzd le a keményet", amely a tai chi egyik alapelve.
Nyugaton viszont a hangsúly gyakran a mozgásformára és az egészségre kerül. A „tai chi" szót hallva sokan nem is tudják, hogy a „chuan" = ököl hiányzik a végéről. A nyugati nyelvekben meghonosodott kifejezés emiatt valamelyest eltávolodott az eredeti jelentéstől. Ezt a kulturális különbséget jól illusztrálja, hogy angol nyelvű környezetben a tai chit olykor „shadowboxing", azaz „árnyékboksz" névvel illették – utalva a formagyakorlatra, amelyben a gyakorló láthatatlan ellenféllel harcol árnyékként. Ez a kifejezés azonban félrevezető lehet, mert a nyugati bokszban árnyékboksznak a puszta edzőgyakorlatot hívják, míg a kínai Taijiquan ennél sokkal több: nem pusztán fizikai edzés, hanem egy komplett harci rendszer és életmódgyakorlat, tele filozófiai és gyógyító tartalommal.
Összességében elmondható, hogy a kínai és nyugati elnevezések közti fő különbség az, hogy a kínai név (Taijiquan) expliciten hordozza a harcművészeti és filozófiai jelentést (a Taiji mint kozmológia és a Quan mint harci technika egységét), míg a nyugati rövidült forma (Tai Chi) inkább egy általános utalás lett, amelyből az eredeti jelentés egy része elveszett. Aki mélyebben foglalkozik a művészettel, annak érdemes tudnia, hogy a Tai Chi Chuan nem pusztán „kínai gimnasztika", hanem szó szerint és tartalmilag is a yin–yang elvre épülő harci művészet, és ezt az eredeti név pontosan kifejezi. A nyugati használatban pedig – bár a közérthetőség miatt elterjedt a tai chi rövid forma – sok szakértő ma már ragaszkodik a Taijiquan írásmódhoz, hogy jelezze a hagyomány iránti tiszteletet és a fogalom teljességét.
ST
by Szalai Tamás
 